Mi folyik bennem?

Kedves Testvéreim,

Engedjétek meg, hogy megosszak valamit, ami már több hónapa nyomja a szívemet, de sokáig nemcsak, hogy nem foglalkoztam vele, de el is nyomtam.

2006 végén, 2007 elején, amikor utolsó évemet végeztem a gimiben volt egy álmom, amit mindenáron meg akartam valósítani, mert azt gondoltam Isten akarja. Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy rájöjjek, nem minden álmom, ami valóra válik Isten igazi terve, de én mégis meg voltam győződve a magam módján, hogy ez Isten akarata.

Az álmom az volt, hogy minden áron eljuthassak Bibliaiskolába Vajtára. 2010. nyaráig, amíg eldöntöttem, hogy Vajtára jövök, minden évben ugyanazt a lázadós, türelmetlenkedős cirkuszt végigcsináltam. Lázadtam a szüleim ellen, mert azt gondoltam, hogy szándékosan nem támogatnak, lázadtam a gyülekezetem idősebb tagjai ellen, mert mindig azt mondták várjak, amíg a szüleim megenyhülnek. Ennek ellenére, minden évben végigcsináltam ugyanazt a cirkuszt, hogy márpedig én akkor is elmegyek Vajtára, ha senki nem támogat.

Eljött 2010, amikor aláírták, hogy a Vajtai Bibliaiskola, államilag elismert főiskola legyen. Sokáig távol tartottam magam attól a gondolattól, hogy én az állam támogatása által elmenjek Vajtára tanulni. Ekkor jött 2010. nyara, amikor jelentkeztem Vajtára nyári szolgálatra, ahová fel is vettek. Még mielőtt elmentem, volt egy időszak még a szolgálat kezdete előtt, hogy az utolsó napig, amíg elmentem azon töprengtem, hogy el kell-e nekem mennem Vajtára. Ott kell-e szolgálnom, de végül mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek. Persze úgy mentem el, hogy közben félretoltam egy szolgálatot, amit nem sokkal az indulás előtt elkezdtem. Az volt a tervem, hogy alkalomadtán átmegyek Nyíregyházáról Hajdúnánásra, hogy embereket látogassak, ill. Nyíregyházán is.

Aztán végül elmentem Vajtára szolgálni a nyáron. Az első néhány hét úgy telt el, hogy nem is igazán értettem, hogy mit keresek én ott, mikor rám otthon lenne szükség. Aztán sikerült elnyomnom ezt a hangot a szívemben, hogy "dehogy is kell nekem azon gondolkodnom, hogy mit keresek itt, " annyira, hogy július végén, eldöntöttem, hogy jelentkezek a Bibliaiskolába, de nem is akárhogyan.

Szóval, felhívtam a szüleimet, hogy beszéltem az illetékessel a Bibliasuliról, és arra hivatkoztam, hogy az állam támogat, és csak a kollégiumi díjat kell fizetni, ami havi 20E forint. A szüleim nehezen fogadták el annyira, hogy kértek gondolkodási időt. Aztán végül beleegyeztek egy feltétellel. Azzal, hogy a szüleim támogatását sikerült megszereznem, még inkább azt hittem, hogy Isten akarja, hogy ott legyek Vajtán. Ezzel minden olyan hangot sikerült elnyomnom, ami azt a kérdést tette fel bennem, hogy "Mit keresek én ott?" Én, aki azt mondtam, hogy nem az államtól támogatva akarok ott tanulni, végül beleegyeztem?
Eljött a szeptember annak az ideje, hogy a nyári 1,5 hetes otthonlét után visszautazzak Vajtára az iskolába, ahová apukám kocsival vitt vissza. Teljesült, az évek óta várt álmom, amiről még mindig azt gondoltam, hogy Isten akarja, hogy ott legyek.

Úgy gondolom, hogy az a néhány hónap, amit Vajtán töltöttem, megfelelt egy pusztai kitérőnek, ahol Isten nem hagyott magamra, és meg is áldott, de egy idő után újra el kezdett bennem motoszkálni a kérdés, hogy: "Miért vagyok én itt?"

Közben itthon a családom anyagi bajba került. Isten hűsége és kegyelme Vajtán is osztogatta az áldásokat a számomra, de egyre sűrűbben kezdett foglalkoztatni, az előbb feltett kérdés.
Minél több időt töltöttem kettesben Istennel, annál nehezebb volt ott lenni az iskolában, és a fenekemen ülni úgymond. Kezdtem távolinak és tehetetlennek érezni magam, hogy ott vagyok nagyon messze, és ha szükség lenne rám, még arra sincs pénzem, hogy kitegyem a lábam a faluból. Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. Rájöttem, hogy amiért úgy gondoltam, hogy oda kell mennem, nem volt szükséges odamennem, mert amiért odamentem Vajtára nem a helyszíntől függ.

Német Jani óráin, szinte mindegyiken elhangzott egy fél mondat, ami a következő volt: Legyetek sokat kettesben Istennel volt egy másik is, hogy: Kutassátok az Igét, olvassátok mindennap az Igét, és ne higgyetek el mindent egyből, amit a tanító mond. Minél többet kezdtem el foglalkozni ezekkel a mondatokkal, annál inkább megértettem, hogy A BIBLIA TANÍTÁSA, NEM HELYETTESÍTI AZ ISTENNEL VALÓ SZEMÉLYES KAPCSOLATOMAT.
Aztán, amikor tíz napot eltöltöttünk Vácon, ahol evangélizáltunk, ismét felerősödött bennem a kérdés, csak már kicsit másképp: "Miért vagyok én még ott?" illetve egy másik kérdés: "Miért vagyok ott, ahol az emberek az örökkévalóság szempontjából már biztonságban vannak, ahelyett, hogy ott lennék, ahol az emberek még azt sem tudják, mit jelent az, hogy POKOL?"

Egyre jobban kezdtem kivágyni onnan, aki nem tudta most tudja meg, hogy egy Bibliaiskolában is érezheted megkötözve magad, ha megértetted, hogy nem Isten akaratából, hanem a te akaratosságodból vagy ott. Nem azt mondom, hogy Isten nem fog ott is megáldani, de sosem lesz teljes a békességed addig, amíg nem vagy ott, ahol kell lenned.
Az utolsó néhány hét azzal telt el, hogy alig vártam azt a napot, hogy hazajöhessek. Nem azért, mert nem szerettem az embereket, akik ott voltak, hanem azért, mert nem éreztem szabadnak magam.

Amikor hazajöttem, másnap hívtak a nagyszüleim, hogy ők kíváncsiak arra, amit ott tanultam. Egy teljes nap sem telt el, azóta, hogy hazaértem, és egyből nyitott ajtót kaptam Istentől.

Vajta szép, gyönyörű hely, de a Szent Lélek megmutatta, hogy személyesen Ő akar tanítani engem, és hagyjam végre, hogy Ő vezessen, ami nem zárja ki, hogy tanításokat hallgassak, de ez nem elég, mert csak a Szent Lélek képes hiba nélkül tanítani. Jó dolog tanításokat hallgatni, de könnyen megtéveszthetőkké válunk, ha leragadunk annál, hogy "milyen jó tanítás volt", és nem kutatjuk utána az Igét, és nem nézünk utána. Vajtáról is haza lehet úgy jönni, hogy nincs szeretet az emberben, és én ezt tettem.

Aztán ahogy teltek a napok, egyre inkább kezdett megesni a szívem azokon az embereken, akiket magam körül látok a hétköznapjaimban.

Furcsának tűnhet egyesek számára, de a szívem napról napra jobban ég azokért az emberekért, akik körülvesznek. Hogy mehetnék úgy vissza Vajtára, hogy magam mögött hagyok egy csomó embert, akik szükségben vannak, bátorításra, vigasztalásra és mindenek fölött Jézusra van szüksége, egy olyan helyért cserébe, ahol már mindenki Megváltójaként ismeri Jézust? Akiket Isten rám bízott, hogy hagyhatnám másokra? Kétségbeejtő az, amit itthon látok a környezetemben, és ez elég ahhoz, hogy meggondoljam, valóban vissza akarok-e menni Vajtára?

Isten megértette velem, hogy ki akar mozdítani a kényelmemből.
Ha mindent leírnék ide, akkor sose végeznék ezzel az írással.

A lényeg még egyszer, ég a szívem a környezetemben élő emberekért, és tele van a szívem kiáltásokkal ezekért az emberekért.

Köszi, hogy elolvassátok,

Orsi